Mindent a népszerűségért – katasztrófaturizmus a médiában

Kérek engedélyt felháborodni. Olyan ritkán szoktam. Most akkor én anyáznék egy kicsit, ha nem baj, mert megtelt a sapkám az előítéletességgel, a rasszizmussal, a tájékozatlansággal. Á, nem mint embernek, dehogy. Mint szociológusnak és pszichológusnak viszont nagyon.

Ez a cikk már,  -legalábbis alapjaiban – megjelent egyszer, az EZ+AZ Magazin oldalán, de sajnos aktualitása hónapról hónapra újra erősödik. Szociológusként és pszichológusként mélyen felháborít a közéletben publikálók síklátása, tudatlansága és előítélet-növelő szándékai. Nemkülönben a katasztrófaturizmus, amely a médiában és a közösségi oldalakon tombol.

Anyázzunk és gyűlölködjünk – viszik, mint a cukrot!

Feltenném a kérdést egy-két publicistának: tisztelettel kérdezem, nem kellett volna közéleti újságírás előtt valami bölcsészkarra betévedni, tessék mondani? Nem kellett volna megtanulni az első „Bevezetés a pszichológiába” órán, mi is például az előítélet? Szeretném elmondani a nevezett uraknak és hölgyeknek, hogy képzeljék el, bármily hihetetlen is, hiába adnának minden színes bőrű kezébe szaxofont, nem szólalna meg egy Louis Amstrong dal. Fura, ugye? És a bankvilág fejei sem mind zsidók. Nahát…
Azt is szívesen megosztom mindenkivel, hogy a magyar börtönökben alulreprezentáltak a roma bűnelkövetők az életellenes bűncselekményekben. Sőt, azt is, hogy a fejlettebb demokráciákban tudáshoz és tapasztalathoz kötik a magasabb pozíciók betöltését. Meg még azt, hogy ritka jó írói vénával sem szabad erényt kovácsolni abból, ami irredenta, uszító, előítéletes.

Mindennapi médiabotrányainkat add meg nekünk, kérlek…

Aki ezt most olvassa, biztosan azt találgatja, milyen közéleti esemény publicitása vágta ki nálam a biztosítékot. Ne találgassanak hiába: az összes! Úgy érzem, bármi is történik ma ebben az országban, azt nem lehet reálisan ábrázolni, vagy egyszerűen leközölni. Minden hétre jut egy média-cirkusz, hol innen, hol onnan. Olyan portálokon is, amiket pár éve még szívesen olvastam, mert viszonylag objektívek voltak. Ez a legtöbbjénél elmúlt. Nem tudok úgy híreket olvasni, nézni, hogy ne akarná minden áron az agyamba tolni minden médium, hogy álljak valamelyik oldalra. Nos, nem állok. Majd megint elkezdek nem olvasni híreket, mint régebben.

Katasztrófaturizmus a médiában

Amit még nem teszek, az az, hogy sem ebben a magazinban, sem a szakmai publikálásaim során nem állok be a katasztrófaturizmusba, ami rendkívül nagy olvasottságot generál a lapoknál, a közösségi oldalakon. Ez többnyire mások haláláról, tragédiákról szóló szintén gyűlöletet keltő, minden egzakt információt nélkülöző mocskolódás. Egy-egy családi tragédiáról annyi bőrt húznak le, hogy magának a családnak immáron két tragédiával kell megküzdenie: családtagjuk elvesztésével, és a tisztelet és kegyelet teljes hiányával. Nem állítom, hogy virágos rétről és cuki kisbabákról szabad csak cikket írni. De mások tragédiáin felrepülni az olvasottság, nézettség gigászi magaslataira sekélyes és nem méltó semmilyen médiumhoz.

Értékválság és tudatlanság

A rendszerváltás Magyarországon még papíron sem történt meg, nemhogy a fejekben, sajnos. A szocializmusnak volt egy (általam nem minősített) ideológiája, de a rendszerváltás óta még ideológia sincs. 1989-ben Dosztojevszkíjt égettek, mert az ugye orosz, és József Attilát, mert az meg szoci. És 23 év múlva éppen ugyanitt tartunk. Az emberek nagy részének lövése nincs, mi a helyes, mi nem, morálisan mi elfogadott és mi nem. Akkora értékválság van, hogy az félelmetes. És attól az, hogy a hiányzó értékek helyét próbálják betömni ezek a közéleti publicisták előítéletes írásokkal, kutya kötelességünk lenne utálni a cigányokat, a zsidókat, a politikusokat, a színészeket. Kihagytam valakit? Ja, igen, az újságírókat kifelejtettem.

Nem arra buzdítom az olvasókat, hogy ők se olvassanak híreket. Csak arra, hogy lássák mögötte azt a szándékot, amelynek a tisztességes újságírásban nem szabadna megjelennie. Hogy véleményt az eseményektől maguk, és ne alulművelt, előítéletes és buta publicisták véleménye nyomán alkossanak. Feltételezzünk az olvasókról annyi intelligenciát, amennyire az íróknak szüksége lenne…

Borsos – Kőszegi Erika