Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Ha egy könyv Nápolyban játszódik, az ad már egy olyan alapot, hogy az ember izgalommal vegye kézbe. Főképp, ha egy álnéven író remek írónő tollából kerül ki, akit szintén körülleng valamiféle sejtelmesség. Az olasz regények mindig mások kicsit: elképzelhetőbbek, szerethetőbbek, vadregényesebbek.

A regény két lány, Lila és Elena története, először még gyerekként, szegény sorban élve. Egy dologban különböznek: Elenának sikerül a tanulás által kiemelkednie a nyomorból, Lilával ellentétben. Szerencvsére azonban a kötődés, amit egymás iránt éreznek, lehetőséget ad arra, hogy így se szakadjanak el egymástól, és végül felnőtt nőként is belepillanthassunk az életükbe. Lélek-regény ez, a sorsok ütközése, a különbözőségek kezelése, az egymáshoz való viszonyulás varázslatos regénye.
És benne persze a szerelem, az ötvenes évek olasz világa, és a felnőtté válás nehézségei ebben a színes, de nehéz közegban.
Ferrante-láz (Ferrante fever) – így nevezték a jelenséget, amely pár éve a „Nápolyi regények” megjelenésekor végigsöpört a világon. A híradások szinte mindegyike megemlítette a szerző személyét körüllengő homályt, ugyanis az Elena Ferrante írói álnév. A mai napig nem tudni, hogy kit takar, bár a tetralógia sikerének köszönhetően a találgatások megszaporodtak. Olyannyira, hogy a napokban bejárta a nemzetközi és a hazai sajtót Claudio Gatti oknyomozó újságíró cikke, amelyben számos adattal alátámasztva felfedni véli a szerző kilétét.

Elena Ferrante a Tékozló szeretet és az Amikor elhagytak szerzője, mindkét könyvéből film készült, Mario Martone, valamint Roberto Faenza rendezésében. La Frantumaglia (Gondolatgomolygások) című műhelynaplója saját írói tapasztalatairól beszél. 2006-ban jelent meg Nő a sötétben című regénye, 2007-ben pedig a gyerekeknek szóló La spiaggia di notte (Éjjeli strand).
Megjelenés: 2016. november 11.
Oldalszám: 360
Kivitel: keménytáblás, védőborítóval
Ár: 3990 Ft
www.parkkiado.hu, www.facebook.com/parkkiado
A Nápolyi regények kötetei:
Első kötet
Briliáns barátnőm

Második kötet
Az új név története

Harmadik kötet
Aki megszökik, és aki marad

Negyedik kötet
Az elveszett gyermek története

Ezeken a nyelveken/országokban jelent/jelenik meg a Nápolyi regények világszerte:
Albánia (albán), Amerikai Egyesült Államok (angol), Ausztrália (angol), Bosznia-Hercegovina (bosnyák), Brazília (portugál), Bulgária (bolgár). Dánia (dán) Dél-Korea (koreai), Egyesült Királyság (angol), Észtország (észt), Finnország (finn); Franciaország (francia), Görögország (görög), Hollandia (flamand), Horvátország (horvát). Indonézia (indonéz), Izland (izlandi), Izrael (ivrit), Kína (egyszerűsített és hagyományos kínai), Lengyelország (lengyel), Lettország (lett), Litvánia (litván), Macedónia (macedón), Magyarország (magyar). Németország (német), Norvégia (norvég), Oroszország (orosz), Románia (román), Spanyolország (spanyol, baszk, katalán), Svédország (svéd), Szerbia (szerb), Szlovákia (szlovák), Szlovénia (szlovén), Tajvan (kínai), Törökország (török)

„Elena Ferrante korunk egyik legjelentősebb szépírója. Hét lenyűgöző regény szerzője. Sikerei ellenére álnéven publikál, és a nyilvánosság egyre erősödő nyomása ellenére sem fedi fel kilétét. Hősei hozzá hasonlóan dacolnak a társadalmi elvárásokkal. Prózája fel-felragyog, mint a kristály, ösztönös elbeszélésmódja elementáris erővel hat.”
–The Economist

„Hideglelősen pontosan ragadja meg két lány barátságának minden apró mozzanatát.”
–Gwyneth Paltrow

„Két szegény nagyvárosi lány szerelmén, magányán, elszigeteltségén és újra meg újra egymásra találásán keresztül mutatja be egy valaha szebb napokat is látott város, Nápoly fény- és árnyoldalait.”
–The New York Times

„Ferrante mesteri ritmusban, kiváló arányérzékkel bonyolítja regényfolyama cselekményét: viszályok és érdekek, vonzások és választások, értelem és érzelem viaskodik egymással szép csendben több száz oldalon (és több évtizeden) keresztül, hogy aztán iszonyú erővel, mindent magával sodorva szükségszerűen bekövetkezzen a robbanás.”
–The Independent

„Függetlenül attól, kit takar az Elena Ferrante név, két dolog egészen bizonyos: csakis nő lehet, és úgy ismeri Nápolyt, mint senki más.”
–Huffington Post (Olaszország)

„Nem az anonimitást választottam. A könyveimnek van szerzője. Azt hiszem, némi büszkeséggel mondhatom, hogy Olaszországban a regényeim címét többen ismerik, mint a nevemet. Szerintem ez szép eredmény.”
–Elena Ferrante, The New York Times
Ferrante magáról Ferrantéról – Interjú helyett

A New York Review of Books vitatható módon felfedte a szerző kilétét. Miért érdemel védelmet a szerző? Ferrante elmagyarázza.

„Nem a magánéletemet védem. Hanem az írásaimat. Ugyanúgy, ahogy a kiadás kényszere ellen is védekezni próbálok.” – Sydney Morning Herald
„A legszívesebben minden társadalmi kötelezettség és nyomás alól kivonnám magam. Nem akarok a közmegítélés rabja lenni. Kizárólag írni szeretnék, szabadon, minden kötelezettség nélkül.” – The Guardian
„Nem az anonimitást választottam. A könyveimnek van szerzője. Egyszerűen nem veszek részt abban az írók számára többé-kevésbé kötelező rituális táncban, amely önmaguk egyszer használatos imázsát saját műveikhez rendeli, hogy könyveik élettartamát növelje. A stratégiám eddig működött. A könyveim egyre inkább a saját életüket élik, tehát nem kell változtatnom a hozzáállásomon. Szánalmasan hiteltelen lenne, ha máshogyan cselekednék.” – Vanity Fair
„Az Elena név használata abban segít, hogy a történetem még húsbavágóbban igaz legyen. Az íróknak is szükségük van arra, hogy a való élet egy szeletét lássák saját könyvükben, ne művi konstrukciót, és saját hitetlenségüket fel tudják függeszteni – ebben egyetértek Coleridge-al. Az életrajzi adatok fikciós kezelése – ami számomra lényegbevágó – számtalan csapdát rejt. „Elena” segített elkerülni ezeket a csapdákat.” – The Guardian
„Most is szívesen kiállok az önreklámozás ellen, amelyet a média megszállottan gerjeszt. Az önreklámozás igénye a művet kisebbíti, műfajtól függetlenül, és szinte mindent áthat. A média képtelen az irodalmi műveket anélkül értelmezni, hogy piedesztálra ne emelné az író-hőst. Pedig az irodalmi alkotások gyökere minden esetben a kollektív intelligencia, a hagyomány, és a sokféle alkotói attitűd. Amikor mereven ragaszkodunk a művek mögött rejtőző főhős alakjához, semmibe vesszük ezt a kollektív intelligenciát – szerintem tévesen. A személyes énre persze szükség van, de én nem a személyes énről beszélek, hanem az íróról fabrikált képről.” – Paris Review

„Húsz évvel ezelőtt egyszer és mindenkorra úgy döntöttem, nem kérek a hírnévvel járó szorongásból, nem éreztem kényszert arra, hogy a sikeres emberek közé tartozzam, akik azt hiszik, nyernek ezt-azt. Számomra ez fontos döntés volt. Ennek köszönhetem a szabadságomat, a mozgásteremet, amelyben aktívan jelen lehetek. Nagyon fájna, ha erről a szabadságról le kellene mondanom.” – Vanity Fair
„Azt hiszem, némi büszkeséggel mondhatom, hogy Olaszországban a regényeim címeit többen ismerik, mint a nevemet. Szerintem ez szép eredmény.” – The New York Times
„Tizenöt éves kamaszlányként nagy hatást tett rám, hogy Jane Austen rövid élete során névtelenül publikálta a regényeit.” – The Guardian
„Hosszú időn át nem akartam kiadatni, másoknak megmutatni az írásaimat. Ezért nem is cenzúráztam magam. A szerző távol tartása a végeredménytől – a média értelmezése szerint legalább is – olyan szabadságot biztosított számomra, ami korábban nem létezett. Az Amikor elhagytak volt az első a sorban, és én úgy éreztem, hogy a hiányom által generált űrt a regény töltötte ki.” – Paris Review
„Ha fizikailag nem vagy jelen a nyilvános térben, az írás kerül a középpontba. Ilyenkor az író jelenléte a szövegben – legyen az regény vagy éppen ez az interjú–, illetve a mű szerkezetében manifesztálódik. A többi pusztán érdektelen magánélet.” – Sydney Morning Herald
„Több mint húsz évvel ezelőtt úgy éreztem, teher lenne, ha a nyilvánosság elé lépnék. El akartam távolítani magam a befejezett történettől. Azt akartam, hogy a könyveim magukban is megállják a helyüket, támogató jelenlétem nélkül is. A döntésem némi polémiát generált a sajtóban, a médiát ugyanis a főhős érdekli, a művek színvonala kevésbé; semmi meglepő nincs tehát abban, hogy ismert szerzők középszerű vagy éppen rémes művei több figyelmet kapnak, mint egy „senki” által írt nagyszerű könyv. Jelenleg számomra a kreatív mozgástér fenntartása a legfontosabb, amely rengeteg lehetőséget rejt – az írói technikákat is ideértve. Az író strukturális hiánya mindenképpen hat a műre, és én szeretnék ezzel az eszközzel tovább kísérletezni.” – The New York Times
„Elena Ferrante hét regény szerzője. Semmi rejtélyes nincs benne, hiszen jelenléte áthatja – talán túlzottan is – a szövegeit, mondanivalóját a maga teljességében, csorbítatlanul adja át. Úgy vélem, a szerző egy önkifejezési stratégia összegződése, amely a fikciós világot formálja, egy nagyon is kézzelfogható világot, amelyet emberek népesítenek be, és események színesítenek. A többi nem más, mint közönséges magánélet.” – The Guardian
„Én úgy tudom, az olvasóim nincsenek kétségbeesve. Sőt, levelekkel támogatják az én kis harcomat, amelyet azért vívok, hogy a műveim kerüljenek a középpontba. Úgy látszik, az irodalomrajongók megelégszenek a könyvekkel.” – Vanity Fair
„Az olvasók, amikor úgy hiszik, hogy a szerzővel találkoznak, egy nőt vagy férfit látnak, aki lehet szívélyes vagy épp mogorva, ám semmiképpen sem a szerző szerepét játssza. A szerző – illetve tehetsége, amellyel saját nyelvi eszköztárának minőségét csiszolja – kizárólag a műben jelenik meg.” – Sydney Morning Herald
„Ha a szerző nem létezik a szövegen túl, akkor a szövegben tárulkozik ki, tudatosan adja hozzá önmagát a történethez; ily módon valódibbá válik, mint a hétvégi mellékletben megjelenő fotón, egy könyvbemutatón, egy irodalmi fesztiválon, egy televízió műsorban vagy egy irodalmi díj átadásán. A szenvedélyes olvasó előtt egy-egy nyelvtani hiba, mondattani gubanc után felsejlik az író arcvonása, ugyanúgy, ahogy megjelenik előtte egy-egy szereplő, egy bizonyos tájkép, ahogy elönti egy érzés, ahogy átérzi egy tett súlyát. Így válik az írás és az olvasás meghitt viszonnyá az író és a befogadó számára egyaránt.” – Paris Review

„ Az írás iránti szenvedély nálam nem társult az íróvá válás vágyával. Ez a szenvedély természeténél fogva magának való.” – Vogue