De la Motte könyveit szeretem, a szerzőtársat eddig nem ismertem. Most sem tudom, mennyire van benne a keze az elkészült regényben… Csak egy sanda gyanúm van, hogy talán túlságosan. Valahogy nem éreztem a történetvezetésen de la Motte könnyed profizmusát. Inkább a nagyvonalú elbeszélői hang volt domináns. Nem tudom. Mindegy is talán. A lényeg, hogy talán nem megy mindenkinek olyan jól, mint Lincoln Childnak és Douglas Prestonnak, akik kiválóan tudnak együtt regényt írni – szerintem.
A halál színre lép egy könnyed, humorosnak szánt, nem túl véres krimi, ami nem másra hivatott, mint hogy néhány órára elvonja a figyelmünket a külvilág posványáról.
A szereplőket ismerhetjük meg az első oldalakon, majd elkezdődik maga a regény. Ráérősen, sztorizósan, ahol még jobban elmélyülhetünk a karakterek milyenségében. Közben érezzük, hogy a szerző(k) igyekezne valóban viccesek lenni, csupán annyi a gond, hogy nem mindig sikerül, vagy én vagyok sótlanabb az átlagnál.
Aztán egyszer csak megtörténik a bűntény, és gondoltam, na, most akkor sebességet váltunk – de nem. Marad a tempó, marad a minden. Közben azért nyomozódik a történtet, kezd kialakulni, hogy mi miért is történhetett, plusz Peter Vinstont is (ő a nyomozó, csak mondom, mert eddig nem tettem) még jobban megismerhetjük. Ő egyébként nincs jól, ezért is utazott el Österlenbe, ebbe a jó levegőjű, és mindeddig békés városkába. A dokija javasolta neki pihenési helyszínként, ahol újra megerősödvén, majd ismét visszatérhet a csúnya nagyváros bűnös miazmájába, hogy harcoljon a gonosztevőkkel.
Vinston azonban hamarosan irányítása alá vonja a nyomozást, mi, olvasók pedig kényelmesen hátradőlve a fotelunkban figyeljük a történéseket.
Nem tudom, az mennyire dicséret vagy sem a regényre nézve, hogy legtöbbször az a gondolat merült fel bennem, hogy annak ellenére, hogy A halál színre lép egy skandináv krimi, nekem valahogy mindvégig olyan érzésem volt, mintha egy francia-angol koprodukcióban készült filmet néznék.
Szerettem, hogy sok a gyanúsított, de azért nem megyünk olyan mélységekbe, mint azt a keményvonalas skandináv krimiknél megszokhattuk. Tetszett, hogy voltak szereplők, akik a karakterükhöz képest egészen másra fókuszáltak, mint kellett volna. Tetszett, hogy maga a szöveg összességében gyorsan pergő volt, így nem tűnik fel azonnal, hogy tulajdonképpen nincs igazán sok akció. És tetszett, hogy itt lehet tippelgetni, ki is a hunyó – és végül örömködni vagy bánatkodni, ha eltaláltuk, vagy ha nem.
Egy biztos, sorozatkezdőnek jó volt ez a történet, de ha folytatódik, kicsit nagyobb adag izgalom és adrenalin kell majd. Aki azonban csak kíváncsi arra, milyen is egy könnyedebb skandi krimi, az tegyen egy próbát ezzel a regénnyel.
A kötetért köszönet a General Press kiadónak.
Dobos Attila
Fordította: Dobosi Beáta
Kiadó: General Press
Megjelenés éve: 2022
Terjedelem: 336 oldal
Related Posts
Egy regény a komfortzónámból, plusz egy író, akiben úgy nem igazán csalódtam még. Az Amos Decker-sorozat pedig talán a hozzám legközelebb álló az írótól. De…
Ez a harmadik Reacher-sztori, amit nem egyedül Lee Child írt, ám most először érzem azt, hogy ebben aktívabban vett részt, mint az előző két kötetben.…
Oké, eltelt néhány nap, leülepedett az élmény, mégsem mondanám, hogy egyértelműen meg tudom mondani, mennyire is tetszett ez a krimi. Összességében persze nem volt vele…
Valamivel több mint egy évvel ezelőtt írtam Mészáros Dorka előző könyvéről recenziót, amit azzal fejeztem be, hogy várom, hogy olvashassak tőle. Most teljesült ez a…