A kiadó által közzétett részletek alapján egyértelmű volt számomra, hogy ezt a könyvet mindenképpen el kell olvasnom. Nagy várakozással vettem hát kézbe a hangulatos borítóval megjelent kötetet, és láttam neki az olvasásnak.
Több szereplő meséli a történetet, fejezetenként változik tehát a stílus, ám mégis egységes egész a mű. Nem bicsaklik meg, nem zökken ki, végig marad a melankolikus, ám mégis feszültségtől terhes hangulat.
Ez a mű számomra a gyász könyve. De nem holtakat, hanem az élőket gyászolják benne a szereplők. Köztük saját magukat is. Van, aki tudja, van, aki viszont öntudatlanul teszi ezt.
Laura – aki a férje miatt kénytelen elhagyni a várost, hogy egy poros, sáros farmon nevelje két gyereküket – fokozatosan mond le az álmairól. Közben a Henry (a férj) apjának kiállhatatlan természetével is nap mint nap meg kell küzdenie. Az öreg értékrendje ugyanis teljesen más, mint a nőé. Papi egy megkeseredett, gonosz és lusta ember, aki számára az, hogy mindenben kiszolgálják, teljesen természetes. Hogy a néger, hiába küzdött akár a háborúban is, ha visszatér a Mississippi deltájához, ugyanolyan alantas szolga, mint annak előtte. És ha ez nem tetszik neki, akkor azonnal büntetni kell. Egy fekete nem ülhet a vezető melletti ülésen, ha az autót fehér ember vezeti. Egy fekete nem mehet be az első ajtón a házba. Neki nem jár orvosi ellátás addig, amíg van olyan fehér, akit nem láttak még el. Ronsel, aki hősként tér vissza a háborúból, azt tapasztalja, hogy semmi sem változott hazájában, a szülei, a testvérei ugyanúgy függnek a fehérektől, mint korábban. Florence, az anyja hiába gyógyítja a fehéreket, akkor sem lesz több a szemükben, mint egy néger rabszolga.
Van ugyan, aki máshogy gondolkodik már erről, például Laura, vagy a férje testvére, Jamie, ám tenni ők sem tudnak a helyzet javítása érdekében. Jamie talán emiatt is pusztítja olyan következetesen, mégis szinte öntudatlanul magát és a környezetét.
Hillary Jordan mesterien szövi a történetet, ami lassú sodrása ellenére sem ereszti egy pillanatra sem az olvasót. Tömör, egyszerű nyelvezet, mély gondolatokkal, jól megformált szereplőkkel, és rengeteg belső konfliktussal, amik egyértelműen mutatnak a végső drámai csúcspont felé – ami sem megnyugvást, sem feloldozást nem hoz.
A regény keretes szerkezete, egyensúlyt teremt. Nagyon ritkán szűrődik be napfény a sorok közé, azokról a pillanatokról is hamarosan kiderül, nem egyebek, mint szusszanásnyi szünetek egy következő, még sötétebb vihar előtt.
A végső fejezetek ismét a gyászt mutatják, és továbbra sem az elmúlást siratják. Egyedül a halottat nem siratja senki…
Értékes és nagyszerű könyv a Mudbound – Sárfészek, amit ajánlok mindenkinek, aki tartalmas, gondolatébresztő olvasmányra vágyik.
A kötetért köszönet az Athenaeum kiadónak.
Dobos Attila
Fordította: Babits Péter
Kiadó: Athenaeum
Megjelenés éve: 2018
Terjedelem: 315 oldal
Related Posts
Iglódi Csaba kötete számomra a 2023-as év meglepetése, sőt, bátran kijelentem, hogy nekem a 2023-as év legjobb regénye.A Dreher-szimfónia fizikai megjelenése már önmagában is megér…
Ezzel a könyvvel nem volt egyszerű dolgom, több okból sem. A Jane Eyre és az Üvöltő szelek óta nem olvastam szerelmes regényt, és attól elvonatkoztatva…
Dédé te vagy, meg én vagyok. Mi, akik tíz, tizennégy éves házasságokban élünk ki így, ki úgy. Van, aki marad, és van, aki kimondja, és…
Ej, de furcsa könyv ez! A fülszöveg alapján érdekelni kezdett a történet, bár, a borító az én ízlésemnek túl finomnak tűnt. A regény elolvasása után…