Könyvajánló – Jonathan Franzen: Keresztutak

Ki mondta, hogy a nagyregények ideje lejárt? Hiába szajkózták ezt sokáig a posztmodern károgók, akik a történet és a nyelv felrobbantásában hittek, akiket az irodalom dekonstrukciója éltetett, ha a 2000-es években jött valaki, és bebizonyította, hogy a történet igenis fontos. A nagyregények korszaka pedig újra beköszönhet, és elhozhat egyfajta irodalmi paradigmaváltást az olvasók legnagyobb örömére.

Jonathan Franzen 2001-es, Javítások című regénye óta már semmi nem lesz ugyanolyan az irodalomban, mint azelőtt volt. Szerencsére. Még akkor is, ha a nagyrealista regények megidézésével az író egyfajta korszerűtlenséget változtatott ismét korszerűvé. A kisvárosok Amerikája, a szétbomló családi kapcsolatok, a széteső szexualitás és az addig megszokott társadalmi rend erkölcsi és gazdasági eróziója persze ismerős lehet már Updike-tól – bizonyos értelemben Franzen az ő nyomdokaiba lép. Franzen azonban trükkösebben bánik a jellemrajzzal és a perspektívával. A többgenerációs családregények alkotója úgy használja a horizontot, mint egy rafinált prizmát: újabb és újabb tereket nyit a történelmi és családi emlékezetben. Mintha egy önmagát mindig másképp sokszorozó szellemi horizontot hozna létre.

Jellemábrázolása is ravasz, hiszen nem elégszik meg egy vázlattal, egy silány gipszmásolattal, ő eleven szobrokat hoz létre: karakterei körüljárhatók, sőt bejárhatók. Észre sem vesszük, és már bennük vagyunk, az ő fejükkel gondolkodunk. Franzen könyveinek olvasása során egyszerre vagyunk mindenki. Az esendő ember megannyi létspektrumát mutatja be, annyira részletesen, annyira bőr alá menően, hogy szinte fáj, amikor magunkra ismerünk. Márpedig mindegyik karakterében magunkra ismerünk.

Az új nemzedék legtehetségesebb tagjának tartott Jonathan Franzen titka nem csak ezekben rejlik: a csodálatosan részletesen és mélyre menően megszerkesztett, nagy ívű szövegek más kincseket is rejtegetnek.

Jonathan Franzennek van véleménye a politikáról, a gazdasági, társadalmi változásokról és a klímaváltozásról is – e véleményét pedig nem rejti véka alá: szereplői már azáltal kritikát fogalmaznak meg, hogy nemcsak saját érzelmi ketrecükben vergődnek, hanem a társadalmi struktúra széthulló és rosszul újraépülő börtönében.

Hibakereső regényeiben a diagnózis megfogalmazásában jelöli meg feladatát, ami azért hatalmas vállalás, mert manapság a társadalmi rendszerek nemhogy a tünetek kezeléséig, de sokszor a betegség felismeréséig sem jutnak el.

Legújabb regénye a hetvenes években játszódik, és szintén társadalmi betegségeket mutat be: a társadalom, a vallás, a házasság, a mentális egészség romlékonyságát, rothadását. A középpontban a Hildebrandt család tagjai állnak, melynek két legidősebb tagja, kvázi vezetője pont úgy viselkedik, mintha maguk is irányításra szorulnának. Mintha ők lennének a kamasz gyerekek, akik lázadni vágynak, és nem a kamasz gyerekeik, akik pedig álájtatosságba menekülnek. Mert mégis mit gondoljunk egy olyan apáról, férjről és egyházközségi vezetőről, akinek legnagyobb gondja az, hogy már nem fiatal, nem menő, és leginkább azon aggódik, hogy elveszíti „élét”: társadalmilag, lelkileg, kulturálisan, szexuálisan. Vagy mit gondoljunk egy feleségről és anyáról, akinek az életén átívelő hazugsága annyira megmérgezte a lelkét, hogy képtelen magát már emberileg és lelkileg is strukturálni? Minden energiája arra megy el ugyanis, hogy fenntartson egy hazugságon alapuló családot.

Ezzel az öreg meghunyászkodó generációval szemben lép fel a fiatalabbik. Az ifjak pedig könyörtelenül kitúrják az öregeket, akik kétségbeesetten akarnak fiatalabbnak tűnni: de igyekeztük nem más, mint az ősz hajúak bohóckodása.

A Keresztút nevű, fiatalok számára kitalált egyházi közösségi csoport, melynek alapja a konfrontáció, szinte az összes szereplőt új ösvényre löki, válaszút elé kényszeríti. A Keresztút nyíltan szókimondó, brutálisan őszinte ethosza szemben áll azzal a hipokrita léttel, amelyben a közösség tagjai, a családok élnek, és főként a Hildebrandt család él.

De a regény címe nem csak erre a közösségre utal: a kötet szereplői mindannyian kereszteződésbe kerültek, válaszúton vannak: komoly döntéseket kell meghozniuk. És persze az is kiderül, hogy sokszor a komoly döntések a legkomolytalanabbak.

Franzen legújabb regényében nyit a fiatalabb generáció felé: míg eddigi szereplői házasságukban vergődő felnőttek voltak, akiknek ugyan megismerhettük fiatalabbkori lényét, mégsem azon volt a hangsúly, ebben a kötetben a kamaszok és ifjak kegyetlensége kerül fókuszba. Olyanfajta kegyetlenség, mely ugyan az őszinteség látszatával kecsegtet, mégsem tudja meghaladni a szülők által kommunikációs nyelvként használt álszentséget. Nem meglepő hát, hogy a hazugság végül csak hazugságot képes szülni, sőt azon túlnőve bizonyos esetben ördögi manipulációt eredményez. Így tehát, még ha meg is oldódik egy-egy probléma a Hildebrandt család életében, az valójában lehet, hogy csak újabb poklok tornácára viszi őket.

Kérdés, merre indulnak majd a trilógia második részében.

Eredeti cím: Crossroads
Fordító: Pék Zoltán
Megjelenés: megjelent
Kötés: keménytáblás, védőborítóval, kétkötetes kiadás
Sorozat: Kult Könyvek

Kapcsolódó tartalom

Emma Donoghue: Hívnak a csillagok

Emma Donoghue már A szoba című, nagy sikerű könyvével is bizonyította, hogy nem fél kemény témákhoz nyúlni, olyan történeteket bemutatni, melyek a nők küzdelmeit mutatják…

Paula Hawkins: Lassan izzó tűz – Az év legjobban várt thrillere

A lány a vonaton és A víz mélyén szerzőjének új, perzselő thrillere Igen, a nők néha tudnak nagyon szarul lenni. Igen, a nőknek néha nem…

Lily Ebert – Dov Forman: Lily fogadalma – Hogyan éltem túl Auschwitzot, és merítettem erőt a továbblépéshez

A magyar származású, 97 éves holokauszttúlélőt már 1,2 millióan követik a TikTokon. Nemsokára könyve is megjelenik Lily fogadalma címmel. „Ha valamikor megérett az idő, hogy…

Könyvajánló – Meg Waite Clayton: Az utolsó vonat Londonba

Amikor kiárad a sötétség, felbukkan a világosság is. A történelem vérzivataros időszakait csak úgy lehetett túlélni, hogy mindig akadt néhány ember, aki dacolt a gonosszal,…