Könyvajánló: Jodi Picoult: Sorsfordítók

Valószínűleg mindenki ismeri a Descartes-féle „gondolkodom, tehát vagyok” mondást – nos, ennek az új változata lehetne a „gondolkodom, tehát Picoult-t olvastam”.

Igen, az írónő ezúttal sem okozott csalódást, és igen, ezúttal is igen komoly témát dolgozott fel. Az első oldalakon megismerkedhetünk a Hart, valamint a Gold család tagjaival, akik nagyon jó barátságban élnek egymás szomszédságában. Hamarosan mindkét házba egy-egy új jövevény érkezik, Hartéknál egy fiú, Goldéknál pedig egy lány. A két gyermek úgy cseperedik fel, mintha testvérek lennének. Évekkel később azonban Chris Hart azt veszi észre, hogy a lány valahogy megváltozott a szemében, és már nem tud pusztán barátként tekinteni rá. Emily Gold életében azonban van egy titok, amiről soha senkinek nem beszélt, még a fiúnak sem, pedig több időt töltenek együtt, mint a tulajdon szüleikkel. Egy iskolába járnak, ahol mindenki irigykedve nézi a boldogságukat, mert ők ketten tényleg olyanok, mintha egymásnak lettek volna teremtve.
A szülők nagyon örülnek, hogy ilyen szép, harmonikus a kapcsolat a két fiatal között, és bíznak abban, hogy ez egy életen át így is marad.
Egy napon azonban Emily azt mondja Chrisnek, hogy öngyilkos lesz, mert számára már elviselhetetlen az élet. De kéri a fiút, hogy ezt senkinek ne mondja el. A srác megígéri, hogy köztük marad a dolog, ám igyekszik mindent elkövetni annak érdekében, hogy a lány újra a régi legyen. Em azonban még a fiú előtt sem tudja felfedni a titkát, így egyre görcsösebben ragaszkodik az egyetlen megoldáshoz, ami számára a kiutat jelenti.
A végzetes napon a lány szinte a fiú kezei között hal meg, őt magát pedig hamarosan gyilkosság vádjával perbe fogják…
Picoult olyan nagyszerűen adagolja a feszültséget, ami a figyelmet folyamatosan fenntartja, ami csak a legnagyobbakra jellemző, s közben olyan szinten varázsolja élővé a karaktereit, ami viszont szinte csak rá jellemző, illetve ezúttal is megvannak az írónő védjegyeként is aposztrofálható félmondatok, amik néhány szóval többet mondanak, mint olykor egy egész könyv.
Ebben a regényben is ott a másik történet, amit az olvasó él meg, mert önkéntelenül is elgondolkodik azon, hogy mi lenne, ha mindez vele esne meg, ő mit tenne, ő vajon észevenné-e a jeleket…? És ismét arra kell rájönnünk, hogy az ember nagyon sebezhető, és sajnos a titkait nagyon jól el tudja rejteni mások elől, sőt ami a legszörnyűbb: a szerettei elől is. Végül már csak azt látjuk, hogy az idillinek látszó élet nem más, mint egy törékeny héj, ami mögött csak a puszta sötétség van.
Egy másik nagyszerű szerző, a 2007-ben egy másik helyre távozott Kurt Vonnegut humorral fűszerezte a nagyon is komoly mondanivalóját, Picoult pedig az érzelmekre hatva igyekszik felnyitni a szemünket. De mindezt olyan finoman teszi, mint egy szerető anya, amikor csendesen, halk szavakkal mesél gyermekének a nagybetűs Életről.
Jodi Picoult-nak eddig több mint húsz regénye jelent meg a hazájában, magyarul ez a tizedik könyve. Bízom benne, hogy néhány éven belül magyarul is olvashatóak lesznek a hiányzó kötetek.
Külön dicséret illeti Szieberth Ádámot, aki nagyszerű munkát végzett a fordítás során.
Dobos Attila

Kiadó: Atheneaum
Fordító: Szieberth Ádám
Megjelenés éve: 2014
Terjedelem: 560 oldal