Az alábbi cikk éppen 20 éve, 1993. szeptemberében jelent meg az akkori Interpress Magazinban.  Jacek Palkiewicz-cel való személyes barátsága révén, s a mai előzetes bemutatása után, szerzőnk ötlete és fordítása nyomán hamarosan egy 4 részes exkluzív sorozatot olvashatnak a világhírű kutató cikkeiből.

Egy olaszországi lengyel. Kutató, hajós, újságíró és író; Európában az első „Túlélési Iskola” megalapítója. Végignézve a listát, hogy hol járt eddig a világban Jacek Palkiewicz, az ember egy hatalmas, izmos férfit képzel maga elé. A valóság ennél egyszerűbb: egy átlagos külső, kisfiús mosolya mögött ott az örökös kíváncsiság, a megismerés vágya.

Nemrég jött meg Kambodzsából – ahol az ENSZ kék sisakos katonáiról készített riportot -, s kérésemnek engedve saját lakásában beszélgetünk.

Linda asszony vezet fel férje dolgozószobájába. A falakon afrikai maszkok, keleti tárgyak. A polcokon egzotikus szobrocskák, ezüst elefántok, törzsi ékszerek. Megannyi út tanúi, emlékezetes expedíciók ajándékai. Hosszú órákig lehetne bámulni őket, de szorít az idő. Jacek az íróasztala mögött már negyedik kávéját iszogatja.

Mielőtt újságíró lett volna, sokféle munkával kereste a kenyerét.
Volt tengerész, gyémántkereső, vitorlázó repülő pilóta, fekete öves karate mester.
1975-ben 44 nap alatt egyedül áthajózta az Atlanti-óceánt Dakartól Georgetownig: rádió, szextáns és szélkormány nélkül, egy alig öt méter hosszú, dióhéjnyi vitorláson.
Az író Vittorio G. Rossi így írt egyszer róla: „ A kaland íze olyan természetes számára, mint hogy van orra és szeme. Tengeren és szárazföldön egyaránt maradandót alkotott. Kemény, mert tud harcolni, és szembeszállni bármely akadállyal, de nem fél bevallani azt sem, hogy a félelem és a fájdalom is a társai az életben.”

Számára nincsenek problémák: mindent átgondol előre, semmi sincs a véletlenre bízva. Kaland? Igen, de megtervezve, bekalkulálva a rizikót is. Így indul minden útjára, s a felkészülésre szánt idő ellenére soha nem bánta meg, ha elkezdett valamit. Csak azt a néhány dolgot sírja vissza, amikről le kellett mondania.
Az ő szavaival élve: „Az élet odaad mindent annak, akinek van bátorsága elfogadni azt. Én, a magam részéről nem kívánok lemondani semmiről, ami engem vár. Az élet túl rövid ahhoz, hogy megengedhessük magunknak azt a luxust, hogy nem fogadjuk el a kínálkozó alkalmakat.”
S ha erre valaki azt mondja neki, hogy túl soka kockáztat, mosolyogva válaszolja, hogy elég, ha az ember nyitott szemmel jár, s ellenőrzés alatt tartja a helyzetet. Akkor már megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy szerencsésen haza is jussunk.
Túl könnyűnek tűnik? Talán az induláshoz az is kell, hogy szemünk mélyén olyan képek peregjenek, amelyeket még senki sem látott, s hogy agyunk rejtekében ott legyen a bizonyosság: mi leszünk az elsők, akik azokat megtalálják!

Palkievicz válogatás nélkül járja a jeges sztyeppéket, a forró sivatagokat; az őserdők fullasztó levegőjéből az óceánokra vágyik és viszont. Ez a változatosság az, ami hajtja, hogy messzi világok üzenetét hozhassa, ahogy régvolt utazók tették, akik sosem siettek a visszatéréssel.

1983-ban gyümölcsözteti egyedülálló tapasztalatait, mint kalandember, elsőként megalapítva Európában a Túlélési iskolát, ahol megtanítják a jelentkezőket felülkerekedni bármely kritikus helyzeten.
Ennek az iskolának a bemutatására készült a Kemény férfiak című film is, Renato Pozzetto és Enrico Montesano főszereplésével.
Ebben az iskolában az élet eltér a kinti világtól. Itt a résztvevők sátorban alszanak, s a civilizáció egyetlen jele a normális étkezés.
Spártai körülmények, a megszokott kényelem nélkül; nincs villany, rádió, TV, újság vagy telefon.

A Túlélési iskola a Nagy kaland igazi előszobája mindazok számára, akik el akarnak távolodni a megszokott turistautak kényelmes és könnyű javaslataitól, akik az egyenlítői dzsungelekről, a tűzforró sivatagokról, messzi tengerekről, a Himalája csúcsairól álmodnak.
Megtanít, hogyan kell megszervezni egy utat, bekalkulálni a váratlan eseményeket, felmérni a saját erőnket és felismerni a személyiségünk szabta határokat. Emlékeztet arra, hogy amikor távol vagyunk otthonról, az óvatosság a legfontosabb, végül pedig segít megértetni, hogy bármely siker eléréséhez az önfegyelem elengedhetetlen.
Néhány érdekes tantárgy: pszichológiai felkészítés; ruhatár és felszerelés összeállítása nagyobb utakra; expedíciószervezés; elsősegélynyújtás különleges helyzetekben; túlélési technikák őserdőben, sivatagban, vízben; tájékozódás; vízkeresés és tisztítás; csomókötési formák, stb.
Palkievicznek ma már nincs ideje személyesen foglalkozni a jelentkezőkkel, ezért ezt a munkát kiképzett vezetők végzik.

Saját szavai szerint nem is hitte volna, hogy ekkora sikerre számíthat; egy hirtelen ötlettől vezérelve hozta létre az iskolát, majd maga is meglepődött a jelentkezők számán, akik között sok külföldi is volt.
A részvétel feltételei: a jó egészség, kalandos lélek és alkalmazkodó képesség. A hatnapos kurzusok mindkét nem számára nyitottak, az alsó korhatár 17 év. Előre láthatólag lesznek tanfolyamok fiatalabbaknak is. Minden turnus vasárnap 15 órakor kezdődik, és a következő szombaton ebéd után ér véget.
( A tábor helye: maso Casetta, megközelíthető Trentóból vagy Bassano del Grappából.)
„Annak tehát, aki expedícióra készül, vagy különleges helyekre indul, nagyon gyakran az időben való technikai felkészültség segít elkerülni a kritikus helyzeteket. A Túlélési iskola arra tanít, hogyan lehet mindig felkészültnek lenni a legrosszabbakra, és mélyebben megismerni saját magunkat a hétköznapi életben is.” Ez Jacek Palkievicz „oktatási filozófiája”.

Amikor az általa többszörösen bejárt amazóniai őserdők várható sorsáról kérdezem, heves vitába bonyolódunk a környezetszennyezésről. Ez az a pont a beszélgetésünk során, amikor nemigen látok optimizmust megcsillanni valószerűtlenül világoskék szemében.
A folyamatot szerinte csak lassítani lehet, de az őrült fogyasztási láz lassan-lassan maga alá fog gyűrni mindenkit.
Amikor minden évben megváltoztatják a sörösüvegek , vagy az embléma színét, akkor már nem lehet hasznosanyag-gyűjtésre buzdítani a népet, hiszen a begyűjtött anyag kimegy a divatból.

1989-ben legelőször engedték meg a szovjet hatóságok, hogy egy „nyugati” expedíció szerveződjék, amely majd eléri az utolsó lakóhelyet kelet-Szibériában. A harmincnapos expedíciót természetesen Jacek Palkievicz vezette. 1300 kilométer gyalog és rénszarvas húzta szánokon egy olykor mesebeli, máskor rémálomszerű tájon.
Az átlagos hőmérséklet mínusz 40 és 50 Celsius-fok között volt, néha azonban a hőmérő higanyszála elérte a mínusz 68 fokot is. A résztvevők: hat férfi, egy nő, köztük két orosz és három olasz, Jacek Palkievicz, két éven át ostromolta az akkor még szovjet hatóságokat, mire sikerült beszereznie az összes engedélyt abba a zónába, amely a nyugatról jött ember számára mindig tiltott része volt Szibériának.
Az emberek nyers ló- és rénszarvashúson élnek, amit sóval és borssal ízesítenek. Az expedíció tagjai napi 30-60 km-t gyalogoltak, majd az éjszaka sötétjében gyűjtötték a tűzifát, darabolták a jeget, hogy ivóvízhez jussanak. Az utolsó, maguk mögött hagyott faluba vásárolt, megfagyott kenyeret ugyanazzal a fűrésszel vágták ketté, mint pár perccel előbb a rönköket.
Szibériában minden megtalálható: hegyek és folyók, arany, gyémánt és olaj, erdők és állatok. S nyáron, még ha rövid ideig is, néha plusz 35 fokig melegszik fel. Minden sárrá változik, és megjelennek a rovarok. Aztán ismét a tél, amit a szibériai ember nagyon szeret, hiszen minden tiszta, az utak jégből vannak, és a folyókon is át lehet kelni.
Palkievicz végigutazta trojkán Csehov öreg Oroszországát, a múlt utolsó nyomait keresve. Ezekből az élményekből született a Szibéria legendája című könyv, melyről a Pravda így írt. „Moszkvának soha nem jutottak eszébe Palkievicz ötletei. Még mi, oroszok sem ismerjük olyan mélységében Szibériát, mint ő. A szovjet emberek lassanként úgy követik útjait, mint egy folytatásos regény epizódjait, melyek egy másik világból érkeztek.”

1986-ban Borneóba vezetett egy expedíciót, parttól partig, a nagy esőzések idején, a legszörnyűbb klímában, ami létezhet a világon.
Az expedíció Szamarindából indult, át a dzsungelen. Miután átjutottak hegyeken és rengeteg folyón, elérték Borneó legnagyobb folyóját, a Kapuas-t, majd végre eljutottak Pontianak-ba.
Először vezettek expedíciót ezen a vidéken az évnek ebben a szakában: 30 napi szenvedés a világ egyik legprimitívebb helyén, 2500 kilométer a dzsungel, részben még ember nem járta tájain.
Borneó az egyik legmostohább természeti viszonyokkal megáldott sarka a világnak: nagyon nehéz európai embernek megszokni az ottani klímát, számításba véve, hogy a páratartalom eléri a 93-99 százalékot.
Az egyetlen lehetséges mód a közlekedésre a csónak ezen a vidéken, ahol a teherhordó állatok ismeretlenek, s az utat csak tapírok vagy vaddisznók taposták.
Jacek így folytatja a beszámolót:
„Azt mondták indulás előtt, hogy Borneóban a lelkünket is kiköpjük! S milyen igazuk volt!
Az őserdő végtelensége miatt kicsinynek és védtelennek éreztük magunkat, de ez sem tudott megállítani. Így aztán lépésről lépésre sikerült végigjárnunk azt a hosszú, örök és végeláthatatlan 2500 kilométert.”
A látottak kárpótolták őket a szenvedésekért; megismerhettek egy vad, de különleges világot.
– Az életben mindennek ára van: csak azt kell nézni, kész vagy-e megfizetni. Nekem ez az ár sohasem túl magas, mert tudom, hogy a túl nagy árat való fizetés a halált jelenti. Nem az igazit, hanem a lélek halálát! – mondja végül Palkievicz.
Jacek kihűlt kávéja után nyúl, és belekortyol. Míg iszik, a falakat betöltő könyvespolcokat, s fényképeket nézegetem. Visszafordulva hozzá megkérdem még tőle, mit szólna, ha két kamasz fia közül valamelyik követni szeretné a családi hagyományt?
– Egyelőre nincsenek ilyen terveik – mondja -, de ha egy nap szívesen jönne velem valamelyikük, nem beszélném le róla semmiképp.

Palkievicz expedíciói:

1971. – Indonézia, Fülöp-szigetek;
1972. – Szahara;
1973. – Yukon (Kanada);
1974. – Transz-Szahara;
1975. – Atlanti-óceán átszelése, egyedül;
1976. – Polinézia;
1977. – Amazónia;
1978. – Egyenlítői Afrika;
1979. – Szibéria;
1980. – Délkelet-Ázsia;
1981. – Karib-tenger;
1982. – Vietnam;
1983. – Transz-Afrika;
1984. – Szahara, Amazónia;
1985. – Andamán Szigetek;
– Szahara;
1986. – Borneó, Amazónia;
1987. – Annapurna, Szahara;
1988. – A Biebrza-mocsarak (Lengyelország);
1989. – Az Északi-sarkvidék (Szibéria);
– Csukotka;
– Kara-kum sivatag;
1990. – Szibéria trojkával;
– Namib sivatag;
1991 – Túlélő-képzés orosz űrhajósok részére;
1992 – Atacama sivatag – Vietnami dzsungel;
1993 – Góbi sivatag;
1994 – Felső Orinoco;
– Űrhajósok Ökológiai missziója Szibériában;
– Mamberamo River (Nyugat-Pápua);
1995 – Bhután jakháton;
– A Jangce sampannal;
– Ha Long Bay (Vietnam) dzsunkával;
1996 – Angkor;
– Amazon Forrás ’96 (az Amazonas folyó eredési helyének beazonosítása)
1997 – Tepuys (Venezuela);
– Szahara (speciális túlélő-képzés);
1998 – Amazonas (speciális túlélő-képzés);
1999 – Nagy-Diomede – (Sziget a Bering-szorosban);
2000 – Szahara (túlélő-tábor);
2001 – Mekong folyó;
– Amazonas;
– Kolyma folyó (Oroszország)
– Skeleton Coast – (Csontváz-part/ Namíbia);
2002 – Ferenc Orellana útja (Quito-Belém);
– Rangiroa atoll (Francia Polinézia);
– Paititi (El Dorado-Peru);
– Nepál (speciális képzés);
– Iráni szigetek;
– Társaság-szigetek;
2003 – Szomáliai-szigetvilág;
– Társaság-szigetek;
– Irak;
2004 – Kurdisztán (Iraq);
– Szahara;
2005 – Brazília (jungle training for Special Forces in Manaus-CIGS);
2006 – Borneo parttól partig;
2007 – Equador;
– Columbia;
– Brazília;
2008 – Sarawak-Vietnam (túlélés képzés);
2009 – Korowai emberek (Nyugat Pápua);
– Laos;
2010 – Patagónia;
2011- Rio Negro;
2012 – Trans-Amazónia (Quito-Belem);
– Takla Makán sivatag;

Jacek Palkiewicz, olasz – lengyel újságíró és felfedező, a földrajzi tudományok doktora, a londoni Királyi Földrajzi Társaság tagja. Világszerte népszerű igazán 1975-ben lett, amikor egyedül, egy mentőcsónakkal áthajózott az Atlanti-óceánon: 44 nap Dakartól Georgetown-ig. Indokína és Szibéria jó ismerője. 1982-ben megalapította Európában az első Túlélési iskolát. Tanácsadó volt az orosz űrhajósok túlélési programjában, és különböző éghajlati övezetekben képzett ki európai terrorizmusellenes csoportokat. A 1996 nyarán megfejtette az Amazonas forrásának rejtélyét (Monte Quehuisha) véget vetve a sok ellentmondásos hipotézisnek. 2011-ben a perui kormány emléktáblát dedikált neki a felfedezés okán.
Többszörösen elkötelezte magát, hogy felhívja a világ figyelmét a környezetben okozott katasztrofális hatásokra.
2010-ben Benedek pápától „Pro Ecclesia et Pontifice” arany keresztet kapott.
Számtalan könyv szerzője, kalandjait és riportjait a legnagyobb európai újságok publikálják.

 

Király – Acampora Anikó