ANYA-LÍZIS 46.: Én, a toronymellű nő

Csecsemőként csak kitátotta a száját és kész. Egyévesen nemes egyszerűséggel elkezdett kihámozni a pólómból, függetlenül attól, hogy boltpénztárnál, homokozóban, vagy fogadáson voltunk-e éppen…

Kétévesen bájos mosolygással cuppogott, hogy „aja, kiccicit!”
És most, mindjárt háromévesen a következő párbeszédet folytatja le velem, komoly gentlemanként:
– Anya, ez a pólód?
– Ühüm.
– Szép kis póló.
– Tetszik?
– Nagyon jó színe van. Szereted?
– Igen, elég kényelmes.
– Szerinted mi van alatta?
– Szerintem a pocakom. (E ponton már gyanítok valamit…)
– Igen, a pocakod is szép szerintem.
– Nna, akkor jó, megnyugodtam.
– Megnézhetem?
– Ööööö….(Határozottan gyanítok valamit, mint Micimackó, aki felhőcskének álcázta magát a darázsraj lakta Óriás Tölgyfa koronájánál…)
– Csak egy kicsit megnézem. Nahát, ez meg a cicid. Az is szép szerintem.
– Nagyon cuki vagy.
– Megkóstolhatom?
(És tessék. Igazi férfikommunikátorként negyven másodperc alatt fordult rá a lényegre. Tíz pontos.)

Kisbabát szoptatni remek, léleküdítő dolog. Totyogót szórakoztató, közben jár a keze-lába, már a játékospolcot sasolja fél szemmel Ezenkívül mindenben mellet lát. Egyszer még a kerti nyuszifüles ugrálós, salátazöldben pompázó labdára is rácuppant (csak kicsit pusztultunk a kuncogástól), amiből két nyúlvány áll ki a kapaszkodáshoz. Nem nagyon értettem, az enyémre nem hasonlítanak (mondom óriáslabda! mondom zöld!), de mindegy, ezek szerint neki is. Ha a kezébe kap két egyforma méretű labdát, már összerakja a történetet és hamarosan megszólal:
– Kis cici van?

És ezt csinálja három éve. Szoptatás közben legfeljebb olvasni lehet, ha a babát meg tudod támasztani. Egyszer megpróbálkoztam a horgolással is, ment is volna, de a ded gyanakodva nézte a szeme sarkából, miféle tű csattog a füle mellett olyan vadul. Az a pulóver nem is lett kész azóta se.
Maradt a csak szoptatás. A gyönyörködés, meg a büszkélkedés. Az endorfin. Más nem is kell.
Egy idő után persze elkezd járni a fehérnép esze, az enyém konkrétan számolási manőverekbe kezdett időkitöltésként. Ha ennyi, meg ennyi napja etetem ezt a miniatűr tejraktárat, akkor eddig nagyjából 500 litert adtam neki. Elmémben rögtön felrémlett 500 fő tehén (lásd. gulya, Hortobágy, kilenclyukú híd, délibáb), majd győzött a technokrata világkép és mindezek helyére bekúszott 500 db egyliteres tetrapak tejesdoboz. Úgy saccoltam, azok egymás hegyére állítva, mint a Kismalacban a farkasok, 175 méteres tornyot adnak ki. Némi büszkeség, hogy ez akkora, mint a világ legmagasabb, de csak liftek tesztelésére épített monstruma Japánban. Hosszúkás, fehér, csavart.
Nem hasonlít a melleimre.

Jesszusom, te még mindig szoptatsz, ez őrület, sikkant olykor egy munkatárs, mások elnézően, távolba révedően mosolyognak, van, aki szánakozik, te szegény, mekkora rabiga lehet, megint mások tanácsokat osztogatnak zsebből, miszerint mivel kéne bekennem magamat „ott” (szakkifejezések gondosan kerülve, ámde felsorolva a nagymami füvészkönyve ától zéig, főzetek, borogatások és kenyőcsök formájában), hogy legkisebb és legkitartóbb sarjam végre leszakadjon rólam. Van ötlet külön alvásra, három napostól egy hétig tartó otthonelhagyásra, és így tovább. Bár ezeket az érintett általában nem hallja, de el tudom képzelni, mit gondolna magában minderről:
” Én nem értem ezeket a felnőtteket. Mindegyik ragaszkodik a kedvenc játékához, a kedvenc kajájáról nem is beszélve. És ugye, szeretnek együtt lenni azzal, akit a legjobban szeretnek? Szóval ugyan még csak kisgyerek vagyok, de le lehet szállni rólam ezügyben! Anyatejről nem nyitunk vitát! Ugye, Mami? Valamit akartam kérdezni az előbb… ja, tudom már: Kiscici van?”

Kocsis Noémi