Egy olaszországi lengyel. Kutató, hajós, újságíró és író; Európában az első „Túlélési Iskola” megalapítója. kalandjainak immár második részét olvashatjuk Király-Acampora Anikó jóvoltából. 

A történelem előtti időkben éltek Amazónia szívében.  Nevük azt jelenti: „Harcra kész nép!” Megközelíteni őket nagy vállalkozás.

A piróga (kenu) az élő természet alkotta két, mesébe illő fal között halad. A falak simák, sehol egy rés. Ijesztő ismeretlenség. Szó szerint elnyelt bennünket a trópusi őserdő.

A vadon sűrűje, a rovarok, az elviselhetetlen klíma, a csapdák öröktől fogva akadályozták a fehérek benyomulását. Mi néhány napja merültünk el a világ legnagyobb „templomában”, a venezuelai Amazóniában.
Esteledik? Rövid az átmenet a világos és a sötét között, és még egyetlen olyan védett helyet sem láttunk, ahol megállhatnánk. Az utolsó fénysugaraknál kötünk ki, és a machetékkel, a bozótvágó késekkel kis ösvényt nyitunk a kuszán burjánzó növényzetben. Tábornak néhány négyzetméternyi hely is elég. Éppen a függőágyakat a moszkitóhálókat és a sátorlapokat rendezgetjük, amikor mennydörgés töri meg a csendet, és szinte azonnal szakadni kezd az eső.

A fáradtság, a károk, a feszült figyelem és az egyedüllét ellenére jól érezzük magunkat. Sikerült eljutnunk a legendás janomamik „tiltott szentélyébe”. Venezuela és Brazília között e kis törzsi nép máig ellenállt a külvilág erőszakos inváziójának. Egészen a hetvenes évek elejéig alig volt kapcsolatuk a civilizációval. Vannak, akik még sosem láttak fehér embert.
Összesen húszezren élnek körülbelül kétszáznegyvenezer négyzetkilométeren. A több, mint háromszáz család hatalmas kunyhófalvakban lakik.
A bennszülöttek és a természet védelmében Caracas kormánya kitiltotta az idegeneket erről a területről. Mi az Amazonas-terület kormányzójának külön engedélyével köthettünk ki Esmeraldában. Ez egy kis falu az óriási Orinocónál.

Ocamóban a venetói származású misszionárius, Giuseppe Bortoli atya segítségével Antonio Guzmantól, a bennszülötteket érintő ügyek felelősétől megkapjuk az engedélyt az úthoz. Egy igazi janomami, aki a katolikus misszió előtt telepedett le, elkísér minket.

IRÁNY A DZSUNGEL!

Megtöltjük a benzines kannákat, felpakoljuk az élelmiszereket, gyógyszereket, a felszerelést, az ajándékokat, és a derengő hajnalban elhagyjuk Ocamót.
Három óra múlva erősen tűz a nap. Egy kis öbölben állunk meg enni valamit és mozogni egy kicsit. A fullasztóan meleg nedvességben felhőkben rontanak ránk a szúnyogok. Szúrásaik nyoma elviselhetetlenül viszket.
Délutánra elérjük a Jenita folyót; kanyargós, mint a hegyi folyók általában, de sokkalta gyorsabb és fenyegetőbb. Van, ahol tíz méternél is keskenyebb. Próbálunk elaludni a dzungelben, félálomban hallom meg Florencio Yavico hangját: „El tigre! El tigre!” S tényleg, közelről üvölt a jaguár – ő tigrisnek nevezi. Próbálom felszítani a tüzet egy kalappal; a halvány fényben látom, hogy Antonio már talpon van, kezében az íj lövésre kész. A jaguár elinal.
Másnap titkos kísérők szegődnek hozzánk. A partot figyelő Antonio egyszer csak jelez, hogy álljunk meg. Egy kis tisztáson meztelen indiánok állnak; testükön színes rajzok és tolldíszek. Nyilaikkal felénk fordulnak, és izgatottan beszélnak. A mi bennszülöttünk tárgyal velük.
A janomamik – a Bellicoso (harcos) nép, ahogy magukat nevezik – hosszú percek múlva megengedik, hogy kövessük őket. Az ösvény a növényzet sűrűjébe visz, a napfény sem hatol át, képtelenség tájékozódni. Négy óra gyaloglás után érkezünk meg a shaponba, a nagy kunyhófaluba.

Nagy izgalom támad: rémült gyermekek szintén ijedt szüleikhez szaladnak, a felnőttek állnak és néznek egy ideig, szemükben kíváncsiság. Majd izgatottan körénk gyűlnek. Meglepődnek útitársam, Vitalij Sundakov szakálla láttán.
Én viszont azon lepődöm meg, hogy milyen gyorsan változik arckifejezésük; mosolygósról izgatottra, félelmetesre. A nők – arcuk kifestve, orrukon és a szájuk két oldalán bot van átfűzve – nevetgélnek és félénken távolságtartók.
A „tusciaua”, a törzsfőnök – akin az egyetlen ruhadarab egy vékony lián, amellyel a vesszejét köti a hasához – szenvtelenül fogad bennünket, nyugodtan hintázik tovább a növényi szálakból készült függőágyban. Arcán nem lehet eligazodni, gesztusait, suttogásának tónusait nem értjük. Aztán Antonio azt mondja, hogy a főnök eldöntötte, hogy fogad bennünket, és hangsúlyozza, hogy eddig még idegen nem tette be ide a lábát.
Miközben az öreg tovább szopogatja a vastag dohánytekercset, mi előszedegetjük az ajándékainkat. Színes gyöngyöket, edényeket, horgokat, cérnákat; cserébe liánból szőtt kosarakat, nyilakat, íjakat, tolldíszeket kapunk. Meglepetésemre néhány edényt és machetét is látok; Antonio elmagyarázza, hogy a különböző janomami népcsoportok hagyományosan láncban csereberélnek mindenfélét, ezért láthatunk a vadonban fehér emberek által használt tárgyakat.
A shaponban időtlen az élet; az indiánok számára nincs holnap, sem tegnap, csak ma van. A számok közül az egyet, a kettőt és a hármat ismerik, ami ennél több, az: „burca”, azaz sok.

DROG ÉS ARANY

Estefelé néhány férfi epenát szív, hallucinációt okozó port, amely a megfelelő törzsi ruhába bújt embernek megengedi, hogy belépjen a szellemek birodalmába: segítséget kérnek, hogy meggyógyítsák a betegeket, növeljék erejüket és szerencsésen vadásszanak.
Egy indián az egyik orrlyukába egy hosszú nádat dug, miközben egy másik indián olyan erősen fúj bele a nád másik végébe – ahová kevés kábítószert tett -, hogy társa feje hátracsuklik. Bennszülöttünk megrázkódik, fejét a két kezébe fogja, kifejezéstelenül néz. Néhány pillanat alatt mámorba zuhan.
1986-ban pár hónap leforgása alatt néhány tízezren érkeztek a janomamik földjére arany után kutatva. Betegségeket hoztak, erőszakot és halált. Az indiánok arra kényszerültek, hogy elhagyják földjeiket. A Nemzeti Őrség katonái az indiánok védelmében néhányszor megpróbálták helikopterről megsemmisíteni a leszállópályákat és az aranykutatók táborhelyeit.

– Tehetetlenek vagyunk – mondta nekem az őrség egyik hadnagya. – a feletteseink nem akarnak halottakat, de még nemzetközi konfliktust sem a közeli és erős Brazíliával. Repülőgépre és pénzre lenne szükségünk, hogy vissza tudjuk vinni Caracasba azokat az embereket, akik elfoglalják az indiánok földjeit, és higannyal hordják teli a folyókat. Jelenlétük komolyan veszélyeztet egy olyan népet, amely könnyedén eltűnhet az emberiség térképéről. A janomamik egyre beljebb vándorolnak az őserdőben – amíg van őserdő…

Jacek Palkiewicz, olasz – lengyel újságíró és felfedező, a földrajzi tudományok doktora, a londoni Királyi Földrajzi Társaság tagja. Világszerte népszerű igazán 1975-ben lett, amikor egyedül, egy mentőcsónakkal áthajózott az Atlanti-óceánon: 44 nap Dakartól Georgetown-ig. Indokína és Szibéria jó ismerője. 1982-ben megalapította Európában az első Túlélési iskolát. Tanácsadó volt az orosz űrhajósok túlélési programjában, és különböző éghajlati övezetekben képzett ki európai terrorizmusellenes csoportokat. A 1996 nyarán megfejtette az Amazonas forrásának rejtélyét (Monte Quehuisha) véget vetve a sok ellentmondásos hipotézisnek. 2011-ben a perui kormány emléktáblát dedikált neki a felfedezés okán.
Többszörösen elkötelezte magát, hogy felhívja a világ figyelmét a környezetben okozott katasztrofális hatásokra.
2010-ben Benedek pápától “Pro Ecclesia et Pontifice” arany keresztet kapott.
Számtalan könyv szerzője, kalandjait és riportjait a legnagyobb európai újságok publikálják.

( Fordította: Király-Acampora Anikó )

Palkievicz expedíciói:

1971. – Indonézia, Fülöp-szigetek;
1972. – Szahara;
1973. – Yukon (Kanada);
1974. – Transz-Szahara;
1975. – Atlanti-óceán átszelése, egyedül;
1976. – Polinézia;
1977. – Amazónia;
1978. – Egyenlítői Afrika;
1979. – Szibéria;
1980. – Délkelet-Ázsia;
1981. – Karib-tenger;
1982. – Vietnam;
1983. – Transz-Afrika;
1984. – Szahara, Amazónia;
1985. – Andamán Szigetek;
– Szahara;
1986. – Borneó, Amazónia;
1987. – Annapurna, Szahara;
1988. – A Biebrza-mocsarak (Lengyelország);
1989. – Az Északi-sarkvidék (Szibéria);
– Csukotka;
– Kara-kum sivatag;
1990. – Szibéria trojkával;
– Namib sivatag;
1991 – Túlélő-képzés orosz űrhajósok részére;
1992 – Atacama sivatag – Vietnami dzsungel;
1993 – Góbi sivatag;
1994 – Felső Orinoco;
– Űrhajósok Ökológiai missziója Szibériában;
– Mamberamo River (Nyugat-Pápua);
1995 – Bhután jakháton;
– A Jangce sampannal;
– Ha Long Bay (Vietnam) dzsunkával;
1996 – Angkor;
– Amazon Forrás ’96 (az Amazonas folyó eredési helyének beazonosítása)
1997 – Tepuys (Venezuela);
– Szahara (speciális túlélő-képzés);
1998 – Amazonas (speciális túlélő-képzés);
1999 – Nagy-Diomede – (Sziget a Bering-szorosban);
2000 – Szahara (túlélő-tábor);
2001 – Mekong folyó;
– Amazonas;
– Kolyma folyó (Oroszország)
– Skeleton Coast – (Csontváz-part/ Namíbia);
2002 – Ferenc Orellana útja (Quito-Belém);
– Rangiroa atoll (Francia Polinézia);
– Paititi (El Dorado-Peru);
– Nepál (speciális képzés);
– Iráni szigetek;
– Társaság-szigetek;
2003 – Szomáliai-szigetvilág;
– Társaság-szigetek;
– Irak;
2004 – Kurdisztán (Iraq);
– Szahara;
2005 – Brazília (jungle training for Special Forces in Manaus-CIGS);
2006 – Borneo parttól partig;
2007 – Equador;
– Columbia;
– Brazília;
2008 – Sarawak-Vietnam (túlélés képzés);
2009 – Korowai emberek (Nyugat Pápua);
– Laos;
2010 – Patagónia;
2011- Rio Negro;
2012 – Trans-Amazónia (Quito-Belem);
– Takla Makán sivatag;