Könyvajánló: Charles Maclean: Paranoia

Nagyon akartam szeretni ezt a könyvet, mert a borító egyszerűen hibátlan – Sallai Péternek jár érte a dicséret -, a fülszöveg pedig figyelemfelkeltő, plusz a Guardian ajánlása: „Minden idők legjobb horrorregénye!” is igencsak arra ösztönzött, hogy elolvassam a számomra eleddig ismeretlen szerző művét.

Nagyon akartam szeretni ezt a könyvet azért is, mert egy jó horrortörténetre mindig vevő vagyok, akár filmen, akár könyvben…

…a mű végére érve azonban igencsak maradt hiányérzetem. Szerintem ez a regény nem horror, inkább thriller – mint ahogy a szerzőről szóló rövid ismertetőben is szerepel -, tehát a Guardian mondata már csak ezért sem helytálló, ám a rosszabb hír, hogy a „legjobb” kitétel sem igaz.

A regény igen jól, kellemes stílusban indít. Megismerjük a főhőst, Martin Gregoryt és a feleségét, Annát, meg a két kutyát, Caesart és Claust, akik a család teljes jogú tagjainak számítanak. Idillikus nyitókép: a férj izgatottan készülődik, hogy szép ajándékkal lepje meg szeretett feleségét, annak születésnapja alkalmából. A csomagot másnap szándékozik átadni; ám reggel Martin szörnyű tettet hajt végre, és ezzel egy csapásra vége az idillnek… meg sajnos a stílusnak is. Ettől a ponttól kezdve ugyanis valahogy semmi sem akar úgy működni a könyvben, ahogy kellene. Olyan, mintha a szerző nem találná a saját hangját. Nekem úgy tűnt, hogy néha maga az író sem tudta, mi is lesz a történet vége. Volt egy jó alapötlet, de a kivitelezés nagyon jellegtelenre sikeredett. A hipnózisban történtek leírása nemegyszer unalmas, érdektelen, miközben mindvégig benne van a lehetőség a szövegben, csakhogy Maclean valahogy nem kapta el a fonalat. Stephen King, Dean R. Koontz, vagy még inkább John Connolly valószínűleg egy kerekebb, lendületesebb, de mindenképpen feszültséggel telibb történetet alkottak volna ebből az alapanyagból. Egyszerűen nincs meg az az átütő erő a Paranoiában, amitől tényleg egy jó thrillernek lehetne nevezni. A karakterek sem túl izgalmasak, nincs saját hangjuk, ezáltal súlytalanok is. Nem igazán tudtam izgulni Martinért, sőt a könyv utolsó harmadában már csak a nagy leleplezésre vártam, valami meghökkentőre, ami megmentette volna a regényt. Azonban ezt sem kaptam meg. Nem tagadom, az utolsó oldalak tartogatnak nem kevés akciót, ám a megoldás számomra soványka volt.