Interjú a Profi munka szerzőjével

Owen Laukkanen, a szexi, és nagyon különleges vénájú író Profi munka című könyve megjelent az Atheneaum Kiadónál. Írni is fogunk róla, mert érdemes, írója pedig egy különleges egyéniség…

Owen Laukkanen csupán nevében sejtet finn állampolgárt. Valójában amerikai, aki erősen belelát saját társadalmának mélyébe és a krimi szövevényes szálainak segítségével boncolgatja azt. Személyes ambíciókról, pókerről, halászatról, az íráshoz vezető útról, valós társadalmi kérdésekről és kedvenc sorozatáról mesélt nekünk.

-Mielőtt profi író lettél, más munkáid voltak, amik egészen más típusú képességeket igényeltek. Nehéz volt a váltás?

-Nem igazán. Valójában kamaszkorom óta író szerettem volna lenni, a többi foglalkozás csak azért kellett, hogy kibekkeljem, amíg el nem indul az írói karrierem. A két legfőbb munkám: utazó póker-riporter és halász. Riporterként sokat kellett írnom, de nem az írás miatt érdekelt a meló, a szabadidőmben pedig nem igazán ment a kreatív írás. A halászat csodás elfoglaltság egy írónak, mivel kemény fizikai munkát jelentett pár hónapig, ami után kaptam egy rakás pénzt és egy csomó szabadidőt az írásra. És persze a halászoknak vannak a legtutibb sztorijaik.
Amikor otthagytam a pókeres cuccot, hogy legyen időm megírni a Profi munkát, a legnehezebb az volt, hogy mindennap leüljek és fegyelmezetten írjak, és jól használjam ki a szabad óráimat (és az anyagi tartalékaimat!), így eléggé sürgetett az idő, hogy minél hamarabb írjak valamit, ami kellhet a kiadóknak.

-Gondoltál arra, hogy más műfajban is kipróbáld magad, vagy a bűnügyi regény volt az első és egyetlen választásod?

-Amikor elhatároztam, hogy író leszek, nem úgy indultam neki, hogy akkor én most bűnügyi könyvet akarok írni. Az egyetemen, ahol kreatív írást tanultam, a diákok nem vihettek különböző műfajú sztorikat az órákra, maradniuk kellett a szépirodalomnál. Így természetesen én mindenféle műfajjal kísérleteztem. Történeteket találtam ki robot barátnőkről, szuperhősökről, és írtam egy sztorit egy magánnyomozóról, ami kicsit Raymond Chandlertől volt nyúlás. Imádtam ezt írni, és amikor otthagytam a munkám, hogy az írásnak élhessek, eszembe jutott, milyen jól szórakoztam a detektívsztori írásakor, és elhatároztam, hogy folytatom. Bűnügyi filmeken és tévéműsorokon nőttem fel, így természetesnek tűnt az ötlet. Nem gondolom, hogy csak a szépirodalom képes mélyebben foglalkozni az emberi léttel, sőt, valójában talán könnyebb eljuttatni az üzenetet az olvasókhoz, ha egy bűnügyi regény köntösébe rejted.

-A Profi munka a Stevens-Windermere sorozat első része. Mi a legfontosabb kapocs a kötetek között, a főszereplőkön kívül?

-Számomra a legfőbb kapocs az, hogy mindegyik sztori egy-egy fontos társadalmi kérdéssel foglalkozik, miközben persze a főhősökre és a köztük lévő kapcsolatra fókuszál.
A Profi munka háttere Amerika gyengülő gazdasága, a második kötet, a Criminal Enterprise az amerikai ember bukásáról szól, és a kihívásokról, amikkel meg kell küzdenie, amikor ellehetetlenítik, hogy gondját viselje a családjának. A harmadik kötet, a Kill Fee, az amerikai katonák helyzetét mutatja be, akik Irakból és Afganisztánból visszatérve poszttraumás stressztől szenvednek, és képtelenek megfelelő kezelést találni, vagy akár csak figyelmes hallgatóságot. Nagyon fontos, hogy a „gonosz” főhőseimet mindegyik sztoriban szimpatikus karakterekké formáljam, legalább annyira, hogy az olvasó empátiát érezzen irántuk. Meg kell értenem a szereplőim motivációit, ha nem is mentem fel őket, főleg, ha 400 oldalon keresztül velük foglalkozom. Így a sorozat összes rosszfiúját nem csupán a kapzsiság vagy a rosszindulat motiválja. Olyan emberek, akikkel valamilyen szempontból tudok azonosulni.

-Az első cím igazi kritikai sikerré vált, segített ez a fajta elismerés a folytatásnál? Gyakorolt rád bármiféle nyomást a kiadó a folytatással kapcsolatban?

-Igen, abszolút éreztem a nyomást, amikor elkezdtem írni a második kötetet, a Criminal Enterprise-t, bár szerintem ezt leginkább én generáltam. Amikor megírtam a Profi munkát, még nem egy trilógiát terveztem, és hirtelen az, hogy kaptam pénzt és határidőt egy második könyv megírására, ráébresztett, hogy ez komoly, már nem babra megy a játék, és igyekeznem kell elérni az első kötet sikerét. Ahogy elkezdtek áramolni a pozitív kritikák és vélemények, egyre inkább ezt éreztem, és eléggé stresszelt. Tiszta ideg voltam a Criminal Enterprise miatt, onnantól, hogy az első sorát papírra vetettem, egészen a 2 évvel későbbi megjelenéséig.
A harmadik kötetnél, a Kill Fee-nél próbáltam tudatosítani magamban, hogy az önértékelésem nem függhet a kötet sikerétől. Nagyszerű pozitív kritikák születtek róla, a kritikusok és az olvasók is szerették, de bekattannék, ha a mások véleménye által ítélném meg a sikereimet. Nagyon elégedett vagyok a végeredménnyel mindhárom könyv esetében, és egyre inkább úgy érzem, ennyi elég is.

-Amikor kitaláltad, hogy kik lesznek a bűnöző főhőseid, miért értelmiségiek mellett döntöttél? Van ennek bármi önéletrajzi alapja, netán ismered őket?

-Örömmel jelentem, hogy soha nem volt közöm bűnözőkhöz. Talán azért tűnnek értelmiséginek, mert, mint korábban említettem, valamilyen szinten tudok velük azonosulni. Középosztálybeli családban nőttem fel, és amikor a főszereplőimről írok, olyan embereket próbálok kreálni, akiket valamennyire értek. A Profi munka emberrablói frissen végzett egyetemisták, akik nem találnak munkát. Egyszer én is tartottam itt az életben, és bár nem lett belőlem bűnöző, meg tudom érteni a kétségbeesést és illúzióvesztést, amikor egy baromi drága diplomával a kezedbben képtelen vagy fenntartani magad. Ráadásul lenyűgöz a bűnözői karrier, főleg az olyan embereké, akik képesek megőrizni a középosztálybeli lét látszatát, miközben titokban vakmerő bűntényeket követ el, mint a két folytatásban is. Bírom az ellentmondást a csendes, külvárosi értelmiségi lét és az egyre erőszakosabb módszerek között, ahogy megpróbálják megszerezni a hitelre valót.

-A kötetben sokat utalsz a híres Maffiózók sorozatra, rajongó vagy?

-Bizony! Az első epizódokat még videokazettán néztem a hoszú tengeri halászataim közben, aztán később megvettem a DVD-ket és teljesen rákattantam. Sokan vitatkoznak azon, hogy melyik a legjobb bűnügyi sorozat, a Maffiózók, a Drót vagy a Totál szívás (Breaking Bad), és bár én valószínűleg a Drótra szavaznék, teljes szívemből szeretem a Maffiózókat. Amikor véget ért, teljesen összetörtem, és azóta is próbálok időt találni, hogy újranézhessem.

-A kötet nem csak a bűnözésre fókuszál, a szociológiát és pszichológiát tanuló diákok számára is igazi csemege lehet. Végeztél kutatásokat ez említett területeken?

-Nem. De sokat olvasok, és lenyűgöznek az emberek és a motivációik. Mint említettem, nagyon fontosnak tartom, hogy hihető karaktereket teremtsek, akár jók, akár rosszak, és ehhez 3 dimenziós személyekké kell formálnom őket. Úgy tekintek a szereplőimre, mint a barátaimra – és néhányuk bizony a barátaimon alapul! –, és így könnyebb megjósolni, mit miért fognak csinálni.
Nagyon érdekelnek a „véletlen bűnözők”. Szerintem vannak emberek, akiket a kétségbeesés vagy az unalom hajszol a bűnözésbe, míg mások lassan, fokozatosan válnak bűnözővé. Talán néha elcsórnak a pénztárgépből 20 dollárt, és miután nem buknak le, elmennek 100 dollárig, és ahogy egyre mohóbbak lesznek, minden egyes sikeres bűntettük egyre kevésbé tűnik szörnyűnek, egészen addig, amíg egy nap azon kapják magukat, hogy kirabolnak egy páncélautót, és ez sokkal természetesebbnek tűnik számukra, mint amikor először szemeztek azzal a 20 dolláros bankóval.
Szerintem sok ember számára a bűnözés vékony jég, és a tetteik úgy válnak fokozatosan egyre vakmerőbbé, ahogy megszokják a bűnözés gondolatát. Ezekről az emberekről szeretek én írni, mert szerintem mindannyiunknak lett volna már alkalmunk elemelni 20 dollárt a pénztárgépből. És néha elgondolkodom, mi lenne velem, ha elvenném azt a pénzt.

-Melyik a kedvenc bűnügyi sorozatod (könyv/tévé)?

-Ahogy az egyik válaszomban már kifejtettem, talán a Maffiózók a kedvenc sorozatom. Most fejeztem be a Totál szívást, ami szintén zseniális. Ha könyv, akkor nagyon szerettem James Ellroy Amerikai-tabló trilógiáját, és Raymond Chandler Marlowe-köteteit. És van egy kanadai író, bizonyos John McFetridge, aki a torontói bűnözőkről ír, az ő Toronto-trilógiája az egyik kedvenvcem az elmúlt néhány év terméséből.

-Mit gondolsz, miért lehet érdekes a Profi munka a magyar olvasóknak?

-Ez a sztori átlagos, a húszas éveikben járó fiatalokról szól, akik az egyetem elvégzése után nem kapnak munkát, így a megélhetésüket emberrablásból kívánják finanszírozni. A főhőseim emberrablók, de lefogadom, hogy nem lesz olyan olvasó, aki a történet végére nem nekik fog szurkolni! Minden magyar, aki a főszereplőkhöz hasonlóan szembesül a munkanélküliséggel, ihletet meríthet a könyvből (hahaha). Persze ha bejön, úgy kérem a részem!

A profi munka a kiadó honlapján megrendelhető: http://kiadok.lira.hu/kiado/athenaeum/