Chris Carter: Kivégzés (Robert Hunter 2.)

Akartam még egy részt a sorozatból, hogy aztán kicsit más is jöjjön, majd folytassam újra. Nem mondom, hogy függővé váltam, de… de na!

Carter megismételte ugyanazt, amit az első könyvénél: már a kezdő soroknál elérte, hogy érdekeljen a történet. És most sem szépeleg. Minimum ugyanolyan gyomorforgató ez a rész is, mint az elődje. Viszont itt már ismerősként üdvözölhettem Huntert és Garciát, a nyomozópárost. Ezúttal kapunk melléjük egy lányt, aki a látomásai által segít nekik, még ha eleinte nem is akarja őt mindenki komolyan venni. Szerencsére maga Carter sem erőlteti túl a dolgot. Gondolok itt arra, hogy nem kezdi összemosni a stílusokat, és megmarad a krimi ösvényén. Mégpedig az általa oly nagyon szeretett kegyetlen ösvényen. Olyan gyilkosságokat kapunk, amik talán egyesek szemében hatásvadásznak minősülhetnek, nekem azonban kifejezetten tetszetősek voltak (a spoilerveszély miatt nem írok részleteket, de higgyetek nekem, ez a fickó nem megy a szomszédba ötletért, ha a brutálról van szó), és persze betegek.

A gyilkos kilétét a múlt felderítésének segítségével tudják kideríteni Hunterék, aminek során ismét tanúi lehetünk annak, hogy bizonyos traumák nem minden embernél játszódnak le ugyanúgy. Természetesen a Kivégzés nem pszichológiai esettanulmány, ám attól még elgondolkodtató, hogy milyen mély lelki sebeket tudnak okozni embertársaink egymásnak úgy, hogy közben ők jól szórakoznak, és nem is sejtik, hogy egyszer ezek a dolgok még visszaköszönnek – csak előtte nem köszönnek udvariasan. A természetfeletti beemelése a történetbe egy kicsit talán azt is erősíti, hogy csak azért, mert valamit mi nem tapasztaltunk, attól még másnak lehet mindennapos. Mollie-nak látomások képében jelennek meg gyilkosságok, amikről Hunterék azt feltételezik, hogy a lányt az általuk keresett kegyetlen elme üldözi.

Természetesen Carter története ezúttal sem mentes a csavaroktól, és nekünk olvasóknak érdemes minden apró részletre odafigyelnünk, hogy végül összeálljon a kép, még ha az elkövető kiléte meglepetés is marad a kötet végéig.

Amiben a szerző nagyon jó, az a figyelem fenntartásának elérése. Már a regény szerkezete, a sok rövid fejezet is azt erősíti az emberben, hogy megállás nélkül olvasson, így végül, ha ideálisak a körülmények, akkor a könyvet akár egy nap alatt is le lehet darálni – ezzel az utolsó oldal utáni légvétel is olyan lesz, mintha sokáig nem juthattunk volna elegendő oxigénhez, és most végre újra megtehetjük. De közben egy nagyszerű történettel gazdagodtunk, plusz azzal, hogy nehéz lesz nem belefogni azonnal a harmadik részbe…

A fordítás ezúttal is gördülékeny és kellően érzékletes a különböző halálnemek tolmácsolásában.

A kötetért köszönet a General Press kiadónak.

Dobos Attila

Kiadó: General Press
Megjelenés éve: 2016
Terjedelem: 356 oldal

Fordította: Őri Péter

Kapcsolódó tartalom

Könyvajánló – Zajácz D. Zoltán: Véres Balaton

Tetszett. Ebben valószínűleg némi szerepe van a nosztalgiafaktornak is, merthogy amikor a történet játszódik, már én is játszódtam. Igaz, a zánkai nyaralás nem volt része…

Könyvajánló – Anders de la Motte: Pokoli tél

Oké, az előző két kötetét nem olvastam (még) a szerzőnek. De ajánlották nekem, hogy olvassak tőle. Gondoltam, miért ne. Aki ajánlotta, nem egy könyvön van…

Könyvajánló – Lee Child: Sohanapján

Ez a 24. Jack Reacher-kötet, és ha hinni lehet a híreknek, akkor egyben az utolsó, amit Lee Child egyedül írt. A szerző ugyanis úgy döntött,…

KÖNYVAJÁNLÓ – T. M. LOGAN: Hazugságok

Ez után a könyv után soha többé nem fogod használni a közösségi médiát és az okostelefonod. Nem fordulsz utána a feleségednek egy idegen parkolóban, hogy…