Lovasi története nem csak zenében

Lévai Balázs – Lovasi András Idáig tudom a történetet című könyve a megjelenése óta vezeti a Libri sikerlistáját, nem véletlenül. Tényleg hibátlan, talán csak egy baja van: nem én írtam…

Egyébként írhattam volna én is. Ha annak idején, amikor egyetem helyett Pécsett a Rák és a Gyár nevű kocsmákat látogatva összefutottunk volna Lovival, ha észrevettem volna a cingár, izgága koncertszervezőt a tömény cigifüstben, és összebarátkozunk. Mert a nyolcvanas – kilencvenes évek zenei életet ott, vidéken éltük meg mi sokan, akik aztán később csodálkozva láttuk viszont a vidéki zenekarokat a PECSA-ban, a Tabánban, hogy jé, ezek azok a srácok a Meszesből, a részeg pécsi éjszakákból, vagy egy-egy eltévedt hétvégi buliból.
Szóval Szalai Balázsnak volt mázlija, illetve ahogy vesszük: jó nagy massza lehetett összefésülni ennyi év és ennyi név kronológikus történetét – viszont brilliánsan sikerült. Benne van az „Amit mindig tudni akartam a Kispálról” összes, van benne sok olyan gondolat, ami Lovasit tényleg jellemzi, és át is jött az elmúlt évek vele készített riportjaiban, vannak benne csajok, műhelytitkok, szóval minden, amit az ember tudni akarhat róla.
A könyv a rajongóknak szól, aki nem az, annak majdnem érdektelen. Igaz, hogy rock-történeti mű is, de alapvetően Kispál – Kiscsillag fanok vegyék meg. Abból viszont van bőven: Sepsiszentgyörgyön 25 ezer ember a Kispálon, a kis szlovák borfesztiválon hétezer, a kiscsillag teltházas Idáig tudom a történetet turnéi, az embertömegek a fesztiválokon. Nekik igazi csemege.
Nem tudom, kell-e legalább negyvennek lenni ahhoz, hogy az ember végig élvezze a könyvet, de ártani biztos nem árt. Kicsit is rosszabb memóriával ugyanis már rég feledésbe merülhettek a szocializmus olyan hihetetlen értékei, mint a Postinor, a Barkas, vagy a teljes foglalkoztatottság adta semmittevő állások. Vissza az időben, de a jármű nem hullámvasút, hanem klasszikus időgép. Az ember leporolja tőle a kamaszkora óta őrzött gitárját, és megállapítva, hogy na, milyen jó, hogy akkor sem kezdett bele, mert pont ugyanazt a három dallamot tudja most is, és ebben már benne van a Für Elise is… És megérti végre, miért járatta szerencsétlen gyerekét szolfézsra, mert majd hátha ő lesz az, aki megvalósítja azt, ami neki akkor nem jött össze.
A negyvenesek kifejezett aha-élménnyel olvassák a könyvet. Jé, tényleg, basszus, ez pont így volt akkoriban. Hogy voltak a nagyok, meg a kis alternatív vidéki zenekarok, akik után menni kellett, mondjuk a pécsi Ifjúsági Házba, vagy városról városra, mert Budapesten történetesen csak Demjén Rózsi szólt meg Pataky az Eddával. Sok olyan történet van a könyvben, amiből át tudja élni az ember, mennyire nehéz Pécsről a százfős törzsközönségtől felvergődni Budapestre koncertezni. Mert a távolság a két város között nem egyszerűen 198 kilométer, hanem eső, lerobbant Barkas, ki nem fizetett gázsik, rajongóknál alvás, tönkrement hangszerek és maga a szocialista éra.

Lovasi azt mondja magáról, hogy kiállhatatlan, izgága kis f@sz, pedig ennek nem igaz a fele sem. A 15 perces sztárokkal ellentétben mindig van ideje és kedve interjút adni (vagy legalábbis nem látszik rajta, ha nem), és maximum a rendszerrel, politikával, igazságtalanságokkal kapcsolatban tűnik fel benne szarkazmus, irónia, keserűség. Különben meg teljesen normális, sztárallűröktől mentes fazon. Ha valaki látja színpadon, nyugodtan el is hiheti, hogy pont olyan, mint ott. Viccel, beszól, látványos, mennyire szereti a mellette játszó Kispit, Lecsót, mennyire együtt lélegzik a banda, mennyire ismerik egymás rezdüléseit. Nyilván megy az anyázás is, ha valami nem oké elsőre, de belefér. Mint ahogy az is, hogy a könyvben bárki, aki megjelenik, még ha nem is túl pozitív figura, akkor sem szedi le róla a keresztvizet. Nem azért, mert nem akar botrányt és pereket, ez biztos. Pusztán mert ilyen. Van, akit szeret, van, akit meg nem, és ezt meg is mondja, de kulturáltan teszi. Beszól persze, ki ne tenné egy életrajzi könyvben, de hogy ebből perek nem lesznek, az biztos. Egyszerű oka van: amit ír róluk, az úgy is történt.

Fekete lovunk, Lispál András szempontjából is nagyon érdekes ez a könyv. Kispi már anno sem volt az, akiről a rajongók bármit is tudtak volna: bebújt a gitárja mögé, világot váltott meg, és cigizett – ennyi látszott kívülről. A könyvben feltűnik, mint ember, és ha azt gondoltuk, hogy különös figura, akkor nem tévedtünk, mert tényleg az. A könyv előtt is szerettük, ez után meg még jobban. Különc, szerény, és óriási virtuóz, aki az életben elcsetlik-botlik vicces ruháiban, mélázva.
Minden fejezet egy dal sora, Kispál, Kiscsillag dalok, hangulatok. Néha meg – megjelenik egy dalszöveg is, sőt, az is kiderül, hogy készült maga a dal. Nincsenek titkok. Van pia, fű, csajok, őszintén. Kár, hogy ettől még nem tudunk olyan dalokat összehozni, mint a Kispál és a Kiscsillag. Pedig Lovasi próbálja pontosan érzékeltetni, hogyan születtek a dalok.
A koncerteken sikítozó lányok is találnak izgalmakat a könyvben, mert Lovasi bizony csajozott a gimiben, a főiskolán, a turnékon, afféle zenész módon persze. Meg viccesen: „már kamasz koromban is én voltam, aki visszagombolta a lányok blúzát, ha arra kérték”, „én vagyok a kihagyott helyzetek örökös bajnoka”. De egyetlen, hangsúlyozom: egyetlen tiszteletlen szó nem illeti a körülötte feltűnő lányokat, asszonyokat. 47 évesen pontosan tudja, hogy a nők mit adtak neki, mit tettek hozzá azokhoz a hamisítatlan Lovi – féle dalszövegekhez, amiket ihlettek. Azok is, akik szerelmek voltak, és azok is, akik azok lehettek volna.

Lévai Balázs íróként azért óriási, mert Lovasi alteregója lett, második énje, harsonája, magyar hangja. Mert Lovi emlékszik mindenre, de szétszórt, keverte a korokat, elkalandozott, Balázs pedig csinált belőle átlátható kronológiát. Volt, hogy nyomozott is, beszélt a családdal, barátokkal, ki hogy emlékszik, hogy is volt az, amikor… Néztem a Libri zenés irodalmi revüje utáni dedikáláson Lévai Balázst: a rajongók csillogó szemmel nézték Lovasit, és tőle szerettek volna leginkább dedikált példányt, Lévai meg pontosan tudta, mi ebben a szerepe. Hogy óriásit alkotott, de ez van, ha az ember egy élő zenei legendáról ír könyvet. Le a kalappal előtte íróként, szerkesztőként és barátként egyaránt.
Lovasi 2010-ban Kossuth díjat kapott. Az értesítő levélről, amiben ezt közölték vele, azt hitte, megint gyorshajtásért büntetik, onnan jött a hivatalos levél… És nagyjából ennyit is szentel a dolognak. Megteheti: az állami díj, már ha értéke van, felelősség, és ő pontosan tudja, hogy felelősen teszi, amit tesz. A díjat követően egy Kossuth díjasok turnén Óbudán hiába faggattam az elismerésről. Beszélt új lemezről, a készülő könyvről, a Kossuth díjról nem. Talán mert nem díjakban méri az életét. Kilométerekben, akkordokban, ijesztő 25 ezres tömegekben maga előtt, meg ebben a könyvben. Azt mondja, ő nem haverkodna magával. Mi igen.

Borsos – Kőszegi Erika

Fotó: Libri Kiadó, Fishing on Orfű hivatalos és Szauer Lilla

Libri Könyvkiadó, 2014, 400 oldal

Kötés: kemény kötés
ISBN: 9789633102176